Lelki útravaló a mai napra

Talán nem is a viharokban, az életre-halálra vívott csatáinkban tör ránk a kínzó felismerés: üres az ég felettünk, vagy ahogy Ézsaiásnál olvassuk: elrejtette arcát előlem az Úr. Isten elveszítése, a vele való kapcsolat kiüresedése, a lélektelenül mormolt frázisok emléktelen sora olyan mélysége életünknek, amelyben már sehova, senkihez nem kiálthatunk segítségért. Utolsó szalmaszálként mindig ott az Isten, próbálunk is üzletelni vele, csak segítsen, csak segítsen ki életünk kusza labirintusaiból. De kihez kiáltanék, ha épp azt tapasztalom meg, hogy ábrándnak tűnt Istenben bízni, és ha létezik is, számomra megszűnt valónak, létezőnek, jelenvalónak lenni?

Bekúszik az életünkbe az elrejtőző Isten, és paradox módon már ez is irgalma jele. Irgalma jele, ha hiányzik, ha az általa bennem hagyott üressége fáj, élettelenül kong. A kegyelem pillanata ez. Amikor a hiányt, az ürességet éljük meg, ő akkor is irgalmaz. A legmélyebben a hiányával van jelen. Hiánya nem is oszlik el egyik pillanatról a másikra. A hiány mélységében ő imádkozik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Itt is, az istenvesztés mélységében is Istent találod, ő itt is örök hűséggel irgalmas hozzád!

Uram! Megszoktam jóságod jeleit. Megszoktam létemet. Megszoktam mindazt, aki vagy, aki vagy nekem. Talán már nem is lelkesít a léted, talán már a létem sem lelkesít. Uram, már örülni sem tudok Neked – így létem öröme is szilánkjaira hullik. Uram, Tőled kérem az örömömet: az örömömet benned, miattad, mindazért, aki Te vagy, és mindazért, amit Te adtál nekem. És tudom, Te mindennél jobban nekem is akarod adni. Lelkesíteni akarsz, éltetni. Nyisd meg az örömöt bennem feléd. Ámen.

Kendeh K. Péter