Bocsásd meg hát ennek a népnek a bűnét nagy szereteteddel! (4Móz 14,19)
És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. (Mt 6,12)
Lelki útravaló a mai napra
Hányszor és hányszor megtettük már?! Hányszor lett már vizes a lábunk, könnyes a szemünk?! Hányszor táncoltunk már az aranyborjú körül?! És folytathatnánk… Megtörtént. Megesett. Megtettük. Elkövettük. Eltáncoltuk. Eljátszottuk az első esély tisztaságát. Elesetten, kétségbeesetten állunk ilyenkor az Örökkévaló előtt, és azt kérdezzük: „Hogyan tovább, Uram? Van tovább? Van még a folyóban víz, hogy beleléphessünk? Van még egy újabb fejezet Veled? Van még egy újabb szövetség Veled?”
Sok kérdés, de egy válasz: Igen, van. Igen, kaptunk, és igen, kapunk újra meg újra. Esélyt, reményt, folyót, fejezetet, szövetséget. Egy szóval: megbocsátást. Nem azért, mert megdolgoztunk érte, vagy mert megérdemelnénk, vagy mert becsületesen megtartottuk az isteni kéréseket, a felszabadító parancsolatokat.
Nem! A megbocsátó, irgalmas, újra- és újat kezdő Isten nem így működik. És ez a mi reménységünk ma is. Nem valami miatt kapunk új osztást, új lapokat, tiszta lapokat. Nem azért, mert jogos vagy igazságos lenne. Nem azért, mert járna. Hanem mert a szövetséget kötő Isten sosem adja fel. Nem szokta. Sose teszi. Sose fogja. Nem az a típus, nem következetes, és ez a mi egyetlen esélyünk, mely esély Jézusban jött teljesen közel hozzánk. Nincs más. Isten nem következetes, hanem – ahogyan Luther is egzisztenciálisan megtapasztalja és teológiája fókuszába emeli ezt a tapasztalatot – kegyelmes. Aki nem azt teszi, ami szerintünk logikus, hanem amit lényege, a szeretet megkíván. Megbocsát.
Isten, köszönjük, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek szerintünk kellene lenned. Ámen.
Gáncs Tamás