Dávid így imádkozott: A te ígéreted és szándékod szerint vitted véghez mindezeket a hatalmas dolgokat. (2Sám 7,21)

Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. (1Jn 4,9)

Lelki útravaló a mai napra

Számomra a hit elsősorban nem azt jelenti, hogy hiszek valakiben, aki figyeli a lépéseimet, alakítja a sorsomat, véleményezi a cselekedeteimet. A hit sokkal inkább azt jelenti számomra, hogy felfedezem Isten irántam való szeretetét – a mindennapok történéseiben, az emberi kapcsolataimban, a nap fényében, az ételek ízében, a mozgás örömében és sok minden másban. Mint amikor valaki szeret, és szeretetének számtalan jelét adja nap mint nap. De ettől még az a „valaki” egészen személytelen lenne számomra, egy arctalan Isten lenne csupán, egy titokzatos idegen, ha nem lépett volna elő ebből a személytelenségből, ha nem fedte volna fel az arcát, ha nem leplezte volna le magát előttem Jézus Krisztusban. Olyan lenne, mint komédiák amerikai nagybácsija, aki a távolból küldi gondoskodásának jeleit vagy jobbító dorgálásait. Jézus nélkül óhatatlanul ilyen vagy hasonló, de valamiféleképpen távoli Isten képét alakítjuk ki magunknak.

Az egészen közeli, bensőséges istenkapcsolattal, az atya-fiúi kapcsolattal ő, az egyszülött, az elsőszülött ajándékozott meg minket, ő nyitotta meg azt előttünk is, és ő hív be, hív meg bennünket is erre.

Olyan jó, Istenem, hogy Te az én mennyei Atyám vagy! Szeretsz engem, és Nálad mindenem megvan. Ha elfordulok Tőled, Te vársz rám. Ha elindulok feléd, Te szaladsz elibém. Ámen

Németh Zoltán