Áldjátok, népek, a mi Istenünket, hangosan hirdessétek dicséretét! Ő tartott életben bennünket, és nem engedte, hogy lábunk inogjon. (Zsolt 66,8–9)

Dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk Krisztusban. (Ef 1,12)

Lelki útravaló a mai napra

Nem szeretem a közös dicsőítéseket, hogy valakit együtt dicsőítsünk. Ez nekem túlságosan közel van a közös csaholáshoz. Ráadásul ezek a mondatok szinte „töltelékszerűek”, semmitmondók, közhelyesek. Erővel kell keresni valamit, ami fogást ad rajta.
Például ez: a népek. A zsidóság számára ez a többi népet jelentette. Azaz: külföldiek, nézzétek, állunk a lábunkon, és ez nem magunktól van, ezért bátran dicsőítsétek a mi Istenünket!
Vagy a másikból ez: előre reménykedünk. Azaz: a mi korunk előzménye egy távolabbi, fontos kornak, amiben mi már ennek a jövőnek vagyunk emberei.
Nem, nem tudok hangosan dicsőíteni. Valami azonban mégis megállít: hogy állok a lábamon. Pedig ez nem magától értetődő. És semmiképpen nem én miattam van. Kísértések, vétkek, magányos félelmek, kegyetlen cserbenhagyások, rémületes hitetlenség – mégis állok a lábamon.
Nem, nem tudok együtt dicsőíteni. De szinte némán megszólaló hálám most mintha hang lenne egy csodás kórusban, disszonáns hangközeim harmóniává simulnak áldó kezében. Mintha erőtlen szavam hegyeket mozdítana, útnak indítana folyamokat, életre keltene erdőket, és felröppentene végeláthatatlan madárrajokat.
Mert állok a lábamon, és ez nem magam miatt van.

Oly messzire mennék Tőled, Istenem, ha nem hívnál szüntelen.
Itt annyi minden kér: „Szolgálj énnekem!”, hogy Hozzád hűtlen legyek.
Ott látom fent, a Golgotán, ott látom keresztedet.
Így hívtál szerető Atyám: hozzád megyek.
(Ifjúsági ének)

Koczor Tamás