A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Zsolt 46,8)
De hűséges az Úr, aki megerősít titeket, és megőriz a gonosztól. (2Thessz 3,3)
Lelki útravaló a mai napra
Erős vár a mi Istenünk! – evangélikus berkekben így köszöntjük egymást. Anakronizmus? Igen. Letűnt korok „vár-rom-antikája” köszön vissza ebben a köszönésben. Rom… romantika… antik világ – ízlelgetem a szavakat, és egyre jobban tetszik a gondolat: de jó, hogy egy olyan közösséghez tartozom, mely mélyen gyökerezik a múltban, sokszínű és gazdag tradícióval rendelkezik.
21. századi evangélikusként sajátomnak tekinthetem a Krisztus előtti zsidóság hitvalló zsoltárait, lelkemben hordozom Pál apostol bizonyságtevő sorait – „De hűséges az Úr, aki megerősít titeket, és megőriz a gonosztól.” –, és nem szégyellem Lutherrel harsogni evangélikus himnuszunkat, az „Erős vár”-t. Szó sincs arról, hogy lutheránus Don Quijote szeretnék lenni egy olyan korban, amikor egyre többen keresik a „retrófillinget”! Nem retró, és nem filling, hanem évezredeket átívelő, kollektív hittapasztalat: Ábrahám, Mózes, Dávid, Pál és Luther hittapasztalata. Nem emberkéz által épített vár, hanem kontinensek alapját képező ősmasszívum ez a hit. Lehet, hogy a felszíne töredezett, de a mélyben mozdíthatatlan, rendíthetetlen.
Ma sokan beszélnek egy posztkrisztiánus korszakról, mintha véget ért volna az, ami Krisztus által történt a világban. A kereszténység/keresztyénség bizonyos megjelenési formái letűnnek, rommá lesznek, de a Krisztusra építkező ember számára bevehetetlen menedék az Úr ma is. Megőrzi őt a kívülről fenyegető veszélytől és a belülről támadó Gonosztól.
Jézusom, köszönöm, hogy sosem voltál korszerű, de mindig az voltál, és az vagy, akire a bűnben, nyomorúságban vergődő embernek szűksége van. Köszönöm, hogy bűneimben orvosom, magányomban társam, erőtlenségemben erőforrásom, gyászomban vigaszom, félelmeimben menedékem voltál tegnap, az vagy ma, és az leszel holnap is. Szeretnék megpihenni Nálad, hogy megújult szeretettel erősíthessem a megfáradtakat. Ámen.
Győri Gábor
